A kis, fekete lány odaállt az orrom elé. Felháborodottan csillogott a szeme a tűz fényében.
- Én láttam, igenis láttam!
- Mit?
- Boszorkányt! Amikor tegnap este összevesztem a mamámmal és világgá akartam menni, kint maradtam a lápon. Elfáradtam és lefeküdtem... és nem gondoltam a farkasra. Mert aki rágondol, annak megjelenik.
- Ez nagyon bölcs dolog volt - dicsértem meg.
- De azért nem mertem elaludni. Akkor láttam meg.
- Mit?
- A boszorkányt. Fent repült az égen és... egyszerre csak nagyot kiáltott.
- A boszorkány?
- Ő. És leesett. Egészen oda, mellém. A zsombék másik oldalára. Csak úgy puffant. És melléje esett a szárnya is.
- Szárnya is volt? Úgy tudtam, a boszorkányok söprűn járnak.
- Ennek szárnya volt. És eltörött a szárnya. A boszorkány akkor nagyon csúnyákat mondott. Olyan csúnyákat, hogy még neked sem ismételhetem el. Apa azzal fenyegetett egyszer, amikor mondtam valamit, pedig az félig sem volt olyan csúnya, mint amit a boszorkány kiáltozott, hogy odaszegezi a nyelvem a narancsfához, ha még egyszer ilyet mondok.
Megvolt ugyan a véleményem a kicsi apjának pedagógiai elveiről, de befogtam a számat. Végül is, ki tudja, mikor mi a legcélravezetőbb nevelési módszer?
- Biztos álmodtál - mondtam, és megsimogattam a haját. - Néha velem is előfordul. Sokat eszem este, és éjszaka boszorkányt látok. Reggel pedig azt hiszem, hogy valóban láttam.
- Te is szoktál utána találni ezt‑azt?
- Találni ezt‑azt...?
Szoknyácskája alá nyúlt, és kiráncigált a fodrok közül egy megtermett, fekete tárgyat. Egy 45‑ös, Colt Army revolvert. A hadsereg tagjai számára rendszeresített forgópisztolyt.
(1989, 2006)

Kép